A magyar népzene arányaiban nagyobb énekes zenéje mellett jelentős szerepe van a hangszeres zenének. Táncos alkalmakon, bálokon, lakodalmakon elmaradhatatlan volt a zenész. Ha a faluban nem volt hangszeres, muzsikálni tudó, akkor zenészt fogadtak. Hazánkban többféle maga készítette hangszert használtak az emberek. Pl.: doromb, kanásztülök, furulya, duda, citera, tekerőlant (nyenyere v. körhegedű) később divatba jöttek a mesterek által, v. gyárilag készített hangszerek. Pl: hegedű, klarinét, tárogató, cimbalom, bőgő stb.

Néhány népi hangszer, melyeken mi is muzsikálunk:

Hegedű

„Ha Isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő.”- Yehudi Menuhin

Mivel Ázsia volt a lovak őshazája -és a vonó szőre a ló, abból is a csődör farkából készül-, bátran állíthatjuk, hogy ott alkották meg az első vonós hangszereket. A mai napig találhatunk Indiában, Kínában és Belső-Ázsia fennsíkjain lakó népeknél rendkívül egyszerű vonós hangszereket, amelyek évszázadok óta változatlanok maradtak. Ilyen például az "Erh-hsien" (kéthúr), amelynek teste egy kivájt kígyóbőrrel borított nádcső, vagy a Szibériában használatos "Reba", amelynél egy dob szolgál rezonáló testként. Ezeket a hangszereket tekinthetjük a mai hegedű ősének.

Neve valószínűleg a hejgetés szóból származik hejgető, hejgedű alakban. A népzenében használt hegedű nem különbözik komolyzenei társától, csupán a játékmód az, ami eltérést mutat. A népzenében erősítés nélkül egyetlen hegedűnek, esetleg kettőnek kell a zenekarból "kiszólni" úgy, hogy megtöltse a rendelkezésre álló teret. A hangerő növelést nem sokszorozással érik el, mint a szimfónikus zenekarban, ahol 20-24 hegedűs játszik egyszerre, hanem erőteljes játékmóddal.

A vonókezelésre nagy vonónyomás, intenzív vonóindítás, dobott vonó használata jellemző. Általában dúsabb vonószőrzetet használnak, sőt a gyimesi hegedűkön egy ötödik A-ra hangolt zengőhúrt helyeznek föl a fogólap alá, a hídon átbújtatva. Ezen nem lehet játszani, csak a hangzást erősíti. Ilyen rezonáns húrokat szintén ázsiai-indiai rokon hangszereknél figyelhetünk meg, mint pl. a pengetős szitár, vagy a vonós szárangi esetében. A hegedűtől megkívánt maximális hangerő a vonó gyakori gyantázását teszi szükségessé. Az erőteljes hangzáshoz járul hozzá dallamjátszás közben a szomszédos húr szándékos érintése, mely lehet üres húr, vagy kvintpárhuzamban történő játék, melyet jellemzően Gyimesben és Küküllőmentén tapasztalunk.
A komolyzenei használathoz képest eltérés még, hogy a népzenészek nem használnak válltámaszt, a hangszert bal kezükkel tartják, és a "vastag húrok" eléréséhez forgatják. A játékmódot gazdag díszítések jellemzik, mint a körülírás, trilla, előke, tájegységenként megfigyelhető még glissando, vagy lassú csuklóvibrato.

Négyhúros Brácsa 

A brácsa négy, kvint távolságra hangolt húrral a népi vonószenekar középső tagja. Húrjai egy kvinttel mélyebbek, mint a hegedűé, ezért is illik rá a komolyzenében használatos mélyhegedű elnevezés. Legmélyebb húrja, amely egyben a legmélyebb hangja, a kis "c".

A népzenében dallamot nem játszanak rajta, legfeljebb kisebb töredékeket. Jellemzően a mélyebb húrokon un. "kettősfogást" alkalmazva, főként terc, szext, kvint, kvart hangközöket szólaltatnak meg, melyek a bőgőn megszólaló basszushanggal, esetleg másik brácsán, vagy hegedűkontrán, cimbalmon megszólaló hangokkal együtt alkotnak akkordot.
A háromhúros brácsához képest fürgébb játékmód jellemzi, sokszor minden negyedre külön fogás jut, így a "brácsamenetből" a födallam is könnyen felismerhetővé válik.

A kontra funkciót betöltő négyhúros brácsa a magyar népzenében széles körben elterjedt, így a dunántúli, felsőmagyarországi és alföldi (tiszavidéki) tájegységeken, sőt a három húros brácsa mellett Erdély polgárosultabb vidékein is honos, mint pl. Székelyföldön, Szilágyságban, Kalotaszegen vagy Bonchidán, ahová az uradalmi cigányzenészek által került. Sokszor helyettesítik hegedűkontrával, mivel a hegedű elterjedtebb hangszer. Ekkor a hegedű mélyebb húrjait használják szintén hangközök megszólaltatására. Jellemző, hogy ahol használatban van, ott általában nem egyedül tölti ki a bőgő és hegedű közti űrt, hanem cimbalommal és sokszor hegedűkontrával együtt. Amelyik zenekarban két kontrás van, ott beosztják, hogy ki játszik mélyebben és ki magasabban, hogy a két hangszer együttesen adja ki a megfelelő akkordot. Népzenében és cigányzenekaroknál találkozhatunk a "brácsó" elnevezéssel is.

Háromhúros "mezőségi" brácsa

A klasszikus 4 húros brácsa mellett főként az erdélyi mezőség területén, inkább a különleges, "tömör" hangzást biztosító háromhúros változat terjedt el. Kizárólag a magyar, a román és a cigány népzenében használják. A lapos híddal ellátott brácsa, – három húrját "összehúzva" – hármashangzatok és hiányos négyeshangzatok megszólaltatására alkalmas. Hangolása lentről fölfelé: G D A, ahol az A egy oktávval mélyebb mint a "hagyományos" brácsán. Ismert Nagysajón és Vajolán a 4 húros lapos hidas változat is, ilyenkor a normál brácsa hangoláshoz képest a D és az A is egy oktávval mélyebb, a négy húr szól egyszerre, bársonyosan telt hangzást adva a kíséretnek. A zenekarban betöltött szerepe alapján legfőbb feladata a ritmizálás, ezért a zenészek számtalan különféle vonózási technikát alkalmaznak. A klasszikus vonó mellett rövidebb, merevebb vonóval is játszanak, ritkán pengetik. Leggyakoribb a dűvő és az esztám kíséret, és ezeknek is sok fajtája ismert. A hangszert éppen ezrét, zenekarban betöltött funkciója alapján, sok helyütt "kontra" elnvevzéssel illetik. A hangszer a klasszikus zenében nem használatos.

Cimbalom

A citerából kifejlesztett trapéz alakú hangszer. A cimbalom népszerűsége a magyarok érdeme; az asztalszerű láb és a hangtompító meghatározta a hangszert. Fémből készült húrjait faverővel szólaltatják mneg, melynek feje vattapólyával van betakarva, vagy bőr és filcbetéttel "keményítik". A cimbalom története a középkorra nyúlik vissza: a perzsák a 13. században santur néven kifejlesztettek egy hasonló elven működő hangszert, Európába a 14. századba került. A 17-18. században már templomi ceremóniák alkalmával is használták, a 19. századra népi hangszerként terjedt el. A ma használatos klasszikus cimbalom kifejlesztése Schunda József  budapesti hangszerész érdeme, ez a  változat terjedt el az egész világon.

Nagybőgő 

A legnagyobb méretű és a legmélyebb hangú vonós hangszer. Hangolása E-A-D-G. A négyhúros változat a mai hangolással a 19. szd. elején vált használatossá.

A népzenében, főként Erdélyben a három bélhúrral ellátott változat jellemző A-D-G hangolással, melyet rövid (40-50 cm), házilag készített vonóval szólaltatnak meg. A bőgőn csak basszust játszanak, általában az akkord alaphangját. Régebben a kisebb falusi bandák kisbőgőt, vagy csellót használtak, a nagybőgő a XX. század közepétől vált általánossá. A vonószenekarok állandó tagja a brácsával és hegedűvel együtt majd minden tájegységen, sőt egyedi, pengetős változata a tamburazenekaroknak is.

A tamburabőgő jellemzője, hogy fogólapja  a hangszercsalád többi tagjához hasonlóan bundozott. Vastag fémhúrjai egy síkban vannak, melyeken erős pengetővel szólaltatják meg a kísérőakkordok alaphangjait. Nincs a vonósokra jellemző kettő úgynevezett „f” nyílása, ezeket középen egy körkörös lyuk helyettesíti. A csellótamburánál éppen egy oktávval mélyebre van hangolva, a mély húrtól kezdődően: Fis-H-E-A.

A bőgőnek táncdallamokban elsődleges a ritmusjátszó szerepe. Dűvő esetén a kontrással együtt mozog a vonó, esztamban pedig a bőgő éles, rövid vonóval (staccato) adja az egyet. Gyors táncot néha, a megfelelő ritmusban, felcsípett-csaptatott húrral és tenyérrel csapkodott húrokkal kísér. Előfordul, hogy a vonóval sem húzza, hanem üti a hangszert, mintegy dobot. Magyarpalatkán egy érdekes hangolás alakult ki, itt a legmélyebb húrt C-re húzzák fel és kizárólag ezen játszank, így érve el még dinamikusabb recsegő-röfögő hangzást, mellyel igazán erőteljesen támasztják alá a ritmust.     

Duda 

A duda elsősorban a pásztorok hangszere. Ezért Magyarországon legelterjedtebb a Dunántúlon, Felső-Magyarországon és Erdélyben volt. A dudás a fúvókán át adagolja a levegőt a kecsketömlőbe, ami innen áramlik a sípokba. A dallamsípnak 6 esetleg 7 lyuka van, hangterjedelme 1 oktáv. Az alatta lévő hosszabb síp 1 lyukú. A leghosszabb síp a basszus síp, más néven "bordó" v. "gordó". Ez egyetlen mély hangot ad és állandóan szól. A népi elnevezés szerint a dallamsíp neve prímcső és a rajta lévő lyukak neve fentről lefelé bolhaluk, fölkiáltóluk, második luk, váltóluk, kontraegyenlítő v. hangjátszó. A belső lyuk neve sikajtóluk. A hosszabb cső a kontracső, a kontralukkal. A dudát általában faragott kecskefej, illetve kosfej díszíti, de az Alföldön menyecske-, és férfifejű duda is található.

Tekerő 

A hangszert a 11. század körül fejlesztették ki. A 15. századig egyaránt használták világi és egyházi zenék kísérőjeként, majd népi hangszerként lett népszerű. Hangterjedelme két oktáv. Nevei: tekerő, nyenyere, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant. Feltehetően európai hangszer. A húrok egy gyantás tárcsával érintkeznek, amelyet egy tekerővel forgatnak, ettől rezegnek a húrok. A billentyűk a húrt fogják le, így adva a skálát. A tekerőkar cibálásával lehet ritmizálni.   

Furulya 

A legismertebb népi hangszerünk. Kétféle rendszerű van használatban. A hosszú furugla kb. 90 cm hosszú, 5 lyuka a hangszer vége felé található.
A kisebb furulya kb. 30-40 cm-es 6 lyukkal. Ezekből több fajtát ismerünk. A kisebbeket pikulának is nevezik. A furulya bodzafából, jávorfából készült.
A felső vége zárt, oldalnyíláson befújt levegővel szólaltatják meg. Hangterjedelme 1 oktáv, ami átfúvással másfél oktávra bővíthető. 

Koboz 

Hasonló neveken ismert egész Közép-Ázsiában. Lúdtollal pengetik, ettől sajátos csattogó mellékhangja van. Fogólapján nincsenek bundok. Dallam- és kíséretjátékra egyaránt alkalmazzák. 8 húrja van, melyek párosával feszülnek a nyakon. A moldvai csángóknál maradt fönn máig.

Prímtambura

A prímtambura a nevéből eredően a pengetős hangszerek nagy családjába tartozó tamburazenekarok prímása, szólistája. Eredete messze időkig, az ókori Mezopotámiáig vezethető vissza és onnan egészen a távol-keletig elterjedt. Ekkor még pengetés közben a tenyérrel és az ujjakkal ritmikusan ütött játékmóddal használták.
A hangszer régi változatai megtalálhatók Perzsiában, a Kaukázusban és későbbi változatai Ázsiában máig megmaradtak: sansian, dumbra, dumbrak stb. Közelebb, a Balkánon buzuki, bolgár tambura, mandolin névvel maradt fenn, az európai gitár pedig az egész világon elterjedt. Közvetlen elődje nálunk a tökcitera, ami egészen a XIX. századig megmaradt.  
A magyar zenében a tambura főként délvidékre jellemző (Bácska, Szlavónia, Vajdaság) de a jelenlegi határainkon innen is ismert (Belső-Somogy, Baranya, Tolna, Dél-Alföld) tamburazenekarok formája nem nagyon régi keletű. Nagyjából az 1800-as évek közepétől folyamatosan módosultak, alakultak ki „tagjai” a vonós cigányzenekarok mintájára. A dallamot és a -főleg szláv zenékben- alsó és felső tercet játszó prímtamburák után következnek a többféle hangolású dallam és kísérőhangszerek; a basszprím, a cselló, a kontra és a bőgő. A tamburákat hagyományosan szaruból faragott pengetővel szólaltatták meg, de ennek hiányában ma már gitárpengető is használatos. A hagszercsalád minden tagja ma már kromatikusan -azaz félhangonként- „bundozott”, így az érintőkhöz szorított húrral változtatják a hangmagasságot. A tamburabrácsát kivéve üres húrjaik alaphangolása kvartokra történik, persze a hangszerek méretéhez igazodva különböző mélységről és hangokról indulva. A délszláv zenére jellemző hogy kedvelik a főként dúros és a „sok keresztes” hangnemet, ami így a dallamoknak különleges csillogást ad, amivel még színesebb, magával ragadóbb és sodróbb lendületű lesz muzsikájuk. A prímtambura jelenleg elterjedt hangolása is erre utal; a mély húrtól indulva:  cisz-fisz-h-e. A hagszercsalád többi tagjához hasonlóan (kivéve a bőgőt) a két legvékonyabb húrt duplázzák.

Basszprímtambura  

 A basszprímtambura – ahogy a nevében felfedezhető, a prímtamburák után következik. A dallamot játsza egy oktávval mélyebben, szintén pergő játékmóddal de kissé leegyszerűsítve, átkötő futamokkal, ellenszólamokkal kiegészítve. Alaphangolása lehet „A” vagy „E”. Az „A” kisebb, az „E” nagyobb testű hangszer.

Brácstambura

A hangszercsaládban az akkordkíséret szerepét tölti be. Nevezik még ezért kontrának és tamburabrács(á)-nak is. Többféle hangolásásban és húrozással használják, a legelterjettebb változata üresen „E” dúrban szól, (E-Gis-H-E’). Dúr, moll, szeptim és esetenként szűkített akkordokat szólaltatnak meg rajta. Jellegzetesen tömör és erőteljes hangjával nemcsak az akkordkíséretet szolgáltatja, hanem hol „esztamos”, hol hangsúlyos ritmikájával a bőgővel együtt adja a táncok kísérőzenéjének lüktetését.

Dob

A dobról érdemes megjegyezni, hogy a mai táncházas zenében kétoldalt bőrözött, azaz kétfenekű dobot használnak, esetleg kolomp vagy cintányér kiegészítővel. Valószínű, hogy ez nem volt mindig így: Petrás Mária véleményére hagyatkozva kijelenthetjük, hogy amennyiben ütőhangszert is használtak a muzsikáláshoz, akkor a csak egyik oldalán bőrözött, úgynevezett sámándobot alkalmazták. Ahogy Balogh Sándor is rámutatott, ez nem bizonyított tény, viszont a sámándob meglétére és az újévköszöntéshez kapcsolódó urálás illetve hejgetés népszokásában való használatára vannak adatok (Sárosi, 1998:26), a kétfenekű dob elterjedése pedig a XX. századra tehető.

Ütőgardon

(gardon, gardony): általában egy törzsből kivájt fateknőből készítik. Elöl is lefedik, hangrésekkel látják el, húrokat szerelnek rá. Formája a gordonkára hasonlít. A gardont 3 vagy 4 bélhúrozattal látták el, ezek hangolása többnyire egyforma. Játékhoz egy rúddal verik a húrokat, míg a másik kéz az egyik húrt csattogtatja a fogólaphoz. Ez az ütés-csattanás képezi a ritmusos orgonapontszerű kíséretet a gyimesi, csíki zenében. A hegedű kísérőhangszereként szokták használni, főleg Erdélyben.